Ami bedöntötte a tagadás kapuját, az egy Youtube videóban látott aktivista édesanya életmeséje volt, aki felnőttként kapott diagnózist gyermeke nehézségeinek kiderülte után (és ajnos most már sehogy sem tudok a forrás nyomára jutni), aki arról mesélt, hogy a családjában mennyire sok volt az életvezetési nehézséggel küzdő ember (alkoholizms, katasztrofális párválasztás vagy magányossság), akik halálosan szétcsapták magukat még a 60. szülinapjuk előtt, mert elutasítva éltek, vagy mert nem tudták kezelni az élettel járó érzelmeket.
Nagyon szíven ütött a dolog, mert végiggondolva a családtörténetet, számos hasonló sikertelen életutat láttam, és valóban, sok esetben jelen voltak a spektrumoz köthető tünetek.
Ugyanakkor ott volt sok-sok más ember,akik ugyanezzel az alapkészlettel éltek és nem hullottak teljesen szét mégsem, inkább jellemző volt a késő középkori kibontakozás. Vajon mi lehet a különbség? Arra jutottam, hogy talán a jó szokásokban.
Hogy valójában hol vagyok, a neurotipikus vagy a neurodivergens emberek között? Valahol a kettő közütt, a senkiföldjén. Ott, ahol idővel szinte észrevehetetlenné tanulható ez a fajta másság, mondhatni visszafordítható. De a maszkolás épp olyan kényszer.
Nekem is voltak ám fura dolgaim, főleg a szenzoros feldolgozás eltérése miatt.
Három-négy éves koromban nagyon megijesztettek olyan szokatlan dolgok, mint például a porszívó, a traktorok hangja, vagy egy rokon által ajándékba hozott ijesztő néger baba, vagy a kerítésen át kiugató, ugráló kutya. Szüleim szemében ez teljesen értelmetlen hisztinek hatott, ami valahol normális ebben a korban, így hát elviselték, de én ezt úgy éltem meg, hogy letépték a tudatom, teljesen elárasztanak az ingerek és a heves pánik. Kb. 5-6 éves koromig ez elég gyakori volt, úgy gondolom, hogy kb. 60%-ig meghatározta a mindennapjaimat, az életemet.
Aztán egyszer csak bekapcsolt a tudatom, hetek alatt megtanultam az közösség alapszabályait ("fogadj szót a főnöknak"), meg olvasni, számolni. Valamiennyire betompult az addig teljesen tűéles percepció és élhetővé vált az élet, meg tudtam őrizni valamennyire a nyugalmamat. Az iskolában azt hitték, hogy baromi okos csodagyerek vagyok, pedig csak egyszerűen más dolgok érdekeltek, mint a korombeli gyerekeket, Szociálisan igazából talán ekkor értem el az óvodás szintet. Ekkor olyan 70%-on funkcionáltam, az érzelmekkel, az emberi világgal alig-alig voltam tisztában, ennek ellenére egész jól elvoltam magammal, mert biztonságban éreztem magam.
Olyan 15 éves lehettem, amikor önmagamnak is tudatára ébredtem, ez is szinte hetek alatt történt. Tűélesen éreztem magam minden egyes érzelmi, hangulati rezzenését, ami nagyon sebezhetővé és zárkózottá tett, de itt jött el az a pont, hogy érdekelni kezdtek a kortársaim, a beilleszkedés. Rájöttem, hogy van bennem egy adag fogékonyság a másik ember lényére, hangulatára, amit megtanultam használni, de nagyon naiv és elveszett voltam még évekig.
Aztán mikor 20 éves lettem és a főiskola alatt koleszhely híján albérletbe kerültem a csajokkal, úgy október körül, mikor már két hónapja egyszer csak bang, leesett, hogy számlák befizetve, kaja a hűtőben, sulicucc megvéve, ÖNÁLLÓAN ÉLEK!!! És egész jókl megy!! Hihetetlenül mámorító és felszabadító volt, hogy boldogulok a magam erejéből, úgy éreztem, seni nem állíthat meg. Az alatt a két év alatt, mire végeztem, rengeteg minden összeállt, de az az érdekes, hogy igen, akkor már felnőttnek éreztem magam, de soha nem éreztem, hogy kész ember vagyok, hogy világos, lezárt identitásom van, hogy ne kéne újabb és újabb dolgokat tanulnom, felfedeznem önmagamról és az emberi világról, és ez máig így van, pedig 45 elmúltam.
Most úgy érze, hogy eljött egy olyan pont, ami hasonló a huszonéves énemhez. Akkor az érett meg bennem lassan, hogy nincs szükség a szorongásre. Most talán az, hogy az emberek felé szükség van a tapintatra, de többé nincs szükség a maszkolásra. Ez egy új kihívás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése