A többségi iskolában integráltan nevelt speciális nevelési igényű gyerekek rehabilitációs ellátása a gyógypedagógusok feladata, ennek ellenére nem könnyű terület. Évről évre jönnek hozzám a harmadéves és záróféléves gyógypedagógus-hallgatók. Az attitűdjeikre, gyermekekhez való viszonyukra nem lehet panasz: aranyosak, kedvesek, empatikusak. Olyanok, akikkel öröm beszélgetni, és akik tényleg szeretik a gyerekeket. Csakhogy ez sajnos nem elég.
Játszanak a gyerekekkel, nevetgélnek, elfogadók, kedvesek. Olyanok, mint egy nagytesó, de távol állnak még attól, hogy tanítók legyenek. Jellemző, hogy nem mernek terhelni. Félnek a legenyhébb súrlódástól, konfliktustól, szoronganak attól, hogy a gyerek nehezen fogja viselni a feladatot, félnek a határhúzástól. Inkább engednek, inkább elsimítanak, csak ne legyen ellenállás. Pedig a fejlődéshez – gyereknek, tanulónak, gyógypedagógusnak egyaránt – szükséges ez. Embert emberrel csiszolják.
A valódi fejlesztés ott kezdődik, ahol egy kicsit kényelmetlen lesz – mindkét félnek. Ezt gyakorló szülőként is állíthatom.
A hallgatóim sok mindent tudnak fejben. Ismerik a képességhálót, a tanulási zavarok típusait, a tevékenységek fejlesztő hatását. Használják a szakmai nyelvet, felismerik a problémát, tudják, mi a kompenzáció, mi a korrekció, mi a prevenció.
Csak épp azt nem tudják, hogyan nyugtassanak meg egy kiboruló gyereket, hogyan kezeljenek egy ADHD-s kicsit, amikor tíz percenként leszalad az asztal alá, vagy mit kezdjenek a gyerekek esetenként még nyers, direkt módon kifejezett érzelmeivel. Nem tudják a gyakorlatban támogatni egy autista tanuló struktúraigényét, kiszámíthatósággal csillapítani a szorongását. Nem ismerik a „való élet” trükkjeit: hogy milyen tónusban szólítsd meg, hova ülj mellé, mit adj a kezébe, mit pakolj el előle, hogy visszataláljon a feladathoz. Milyen játékkal kínáld meg az óra elején, ha feszült. Mik azok a minimumszabályok, amelyekhez feltétlenül ragszkodni kell és mi az, ami esetleg alku tárgya lehet. Mert ezeket nem vagy alig tanítják meg nekik.
És ami talán még súlyosabb: fogalmuk sincs arról, hogy körülbelül mit tud, mit kellene tudnia egy átlagos gyereknek, ha sajátos nevelési igényű, ha nem. Hogy a másodikos még csak most kapisgálja a tízesátlépést, hogy a harmadikos olvas, de lassan, felismerni, ha egy negyedikes szókincse korlátozott, vagy a memóriája fejlesztésre szorul, szemmértékre, feladatmegoldás közben, tesztek nélkül. Hogy mikor jön a szorzás, mikor az igekötő, mikor a helyesírási szabályok bővítése. Ez azért gond, mert így nehéz az általános követelményekhez való közelítés, a leszakedás megakadályozása, a kompetenciafejlesztés. Nincs terepismeretük. Nem tudják, mi történik az iskolában valójában. És így nem is tudják, milyen szintre kellene „belőni” a fejlesztést.
A legnagyobb különbség a mi generációnkhoz képest nem is a tudásban van, hanem a hozzáállásban. Mi akartunk tudni. Ők inkább megúszni próbálnak. Nem rosszindulatból – egyszerűen más ritmusban élnek. Több az információ, de kevesebb a koncentráció. Több az elmélet, de kevesebb a gyakorlat.
Hiányzik belőlük az a fajta szakmai igényesség, amit mi még természetesnek vettünk: hogy ha valamit kiadok a kezem közül, az vállalható legyen, esztétikus, átgondolt. Ma sokszor csak „megvan”, és ez elég. A Pinterest első találata épp elég jó, ja nem.
Mentorként néha úgy érzem, nem gyakorlati képzést vezetek, hanem életvezetési tréninget fiataloknak. Megtanítom, hogyan kell éber figyelmet fenntartani, az időt jól beosztani, a saját enyhe tanulási vagy figyelemzavar maradványtüneteit kompenzálni, tananyagot kiválasztani és rendszerezni, saját maguknak egy tanóra pörgésében a folyamatokat követhetővé tenni, diszlexiabarát feladatlapot szerkeszteni, nyugodt hangon határt húzni, vitás helyzetet megoldani. Olyan alapkompetenciákat fejlesztünk, amiket az egyetemnek (vagy az életnek) már korábban meg kellett volna adnia. A diploma előtt álló huszonévesek önállósága, életrevalósága olyan, mint a mi generációnkban az érettségi előtti fiataloknak. Még éppen csak felnőttek.
Hiányszakmában tanulnak, mégsem készíti fel őket senki a munka világára. Nem tanulnak arról, hogyan kell felelősséget vállalni egy csoportért, önállóan dönteni, konfliktust kezelni, vagy akár csak helytállni napi nyolc órán át. A szakmai tudásuk megvan, de a munkavállalói készségeik gyerekcipőben járnak.
Nem a hallgatók a hibásak. Ők lelkesek, kedvesek, sokszor hálásak is a konkrét segítségért. De a mai világ és a képzési rendszer nem készíti fel őket a valóságra. Túl sok az elmélet, túl kevés a gyakorlat. És amíg ez így marad, addig a „gyakorlat” szó az egyetemi tanrendben csak dísz lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése